Nagy Zoltán megnyitó beszéde

Nagy Zoltán
Vargyas Gábor kiállításának megnyitójára

Kedves egybegyűltek!

Immáron sokadszor vagyok Nagyatádon, időnként azért, mert az én kiállításom nyílhat meg a múzeumban, időnként pedig azért, mert mások kiállításának megnyitására kérnek fel. Gyakori látogatásaim legfontosabb oka azonban az, hogy nemcsak rendkívül jól érzem itt magam, de fontosnak is érzem azt, hogy jelen legyek a nagyatádi múzeumban. Ma már minden városnak szüksége van egy emblémára, ami érdekessé teszi, kiemeli a többiek közül, ami felhívja magára a figyelmet – szerintem Nagyatádnak méltán lehetne ilyen felmutatható, büszkén vállalható, figyelemfelkeltő emblémája a múzeuma. Határozottan állíthatom, hogy Nagyatád az elmúlt években múzeumának köszönhetően kulturális központ lett: a múzeuma olyan múzeum, amire odafigyelnek, amit szakmai díjakkal jutalmaznak,     aminek szakmai munkája, kiállításai méltán váltak országszerte ismertté. Ez a kis múzeum bekapcsolódott az országos kulturális vérkeringésbe, hiszen volt innen indult kiállítás, ami külföldre is eljutott, sőt a most megnyitandó kiállítás is bejárta az országot Miskolctól Sopronig és Pécstől Budapestig.

De hadd térjek rá magára a most nyíló kiállításra is.

 


Különleges helyzetben érzem magam, ritkán adódik ilyen az ember életében. A sors furcsa – nem fintora – alakulása az, hogy én nyithatom meg Vargyas Gábor kiállítását. Különös történet ez számomra azért, mert Vargyas Gábor először tanárom volt, lassan húsz éve, majd a tanár-diák, sőt, talán mondhatom, hogy mester-tanítványa viszonyt szépen lassan kinőttük, és lettünk egyszerre egymás kollégái és őszinte barátai. És – nem mellékesen – ő volt az, aki annak idején életem első kiállítását megnyitotta.
Én Vargyas Gábortól tanultam a szakmámat. Azt, ami ebben a kiállításban megmutatkozik. Nemcsak a kulturális antropológiát, hanem annak definitív munkamódszerét, az úgynevezett hosszú idejű állomásozó terepmunkát is. Ez az a – ma már – klasszikus munkamódszer, amit Vargyas Gábor előtt igen kevesen végeztek Magyarországon: egy távoli, le nem írt nyelven beszélő kultúrába beilleszkedve, hosszú hónapokig, évekig együtt kell élni a helybeliekkel, hogy életüket megfigyelve, beszélgetéseinket és tapasztalatainkat grafomán módon lejegyezve olyan mélységű ismereteket szerezzünk az adott társadalomról, hogy hitelesen tudjunk beszélni róluk, magunk és olvasóink számára értelmezni tudjuk életüket.
Vargyas Gábor a klasszikus terepmunkás tipikus példája, akinek elvárása, zsinórmértéke a megfelelőn végzett terepkutatás. Aki munkájában úgymond a mindannyiunkban benne lakozó kalandvágyat éli meg, aki tudóssága mellett hivatalos és hivatásos utazó. Mindig erre készült, céltudatosan és eltántoríthatatlanul. Aki már általános iskolás korában antropológus akart lenni, és ezért mindent megtett: olvasta az erről szóló irodalmat a felfedezők naplóitól kezdve a szigorú szakkönyvekig; önkéntes gyakornokként dolgozott a néprajzi múzeumban; tanulta a szükségesnek gondolt nyelveket. Aki, amikor lehetősége adódott rá – márpedig sokszor adódott rá lehetősége – útra is kelt, hogy kielégítse kíváncsiságát, és egyensúlyozott függőhídon, vadászott tigrisre, nejlonszatyorban a fején cipelte át a folyón a riporter-magnót, vitaminéhesen ette a citromsavat termelő hangyákat. A klasszikus terepmunka mítoszának megfelelően elhivatott, elvakult, kicsit őrült. Hiszen nem őrült ember nem cipel haza magával a repülőn sámánkardot, hatalmas rizssörös edényeket ahelyett, hogy – mint a vámosok magyarázták neki – más, hasznosabb, a család számára jövedelmezőbb dolgot szállítana. De ha csak egy kicsivel lenne kevésbé megszállott, akkor most nem csodálhatnánk meg azt a jelentéktelennek tűnő elemekből összerakott, törékenységében mégis monumentális sámánoltárt, ami a kiállítás végén látható.
De ne keverjük össze az antropológus munkáját a felfedezőével, a kalandoréval. Nem könnyed utazgatás ez, hanem folyamatos erőfeszítés és munka. Elsősorban nem az elemekkel és a fizikai teherbíró képességgel folytatott küzdelemre gondolok, nem is a tulajdonképpen munkaeszközként szükséges gyötrő magányról, nem arról az értetlenségről, ami ottlétünket kíséri otthon is és ott is, hanem a sokszor csigalassúsággal hömpölygő terepmunka sűrű pillanatairól. Amikor egy rítus alatt egyszerre kellene a bivalyáldozatot és a házban folyó eseményeket követni; amikor egyszerre kellene fényképezni, magnófelvételt készíteni és jegyzetelni, mindezt úgy, hogy lehetőleg minél kevésbé zavarjuk a helybelieket; amikor egyszerre kell segíteni házigazdáinknak és a saját munkánkat is végezni; amikor állandóan ingünk felső zsebében lapul a jegyzettömb. És nem is mindig az a legnehezebb, hogy folyamatosan szelektáljunk, akár a helybeliek segítségével próbáljunk megfelelni a magunk elvárásainak, hanem az, hogy észrevegyük ezeket a pillanatokat, hogy mindig kellően éberek és nyitottak legyünk az élet eseményeire.
Ebben a kiállításban erről is sokat láthatnak. Betolakodik a fényképbe a mikrofon, hiszen nem lehet elmulasztani az ott és akkor elhangzó mondatokat egy művészibb fotóért; feltűnik rajta az útitárs, a kutató mellé rendelt segítő, felügyelő, aki szintén jegyzetfüzetébe körmöl. De azért minden ezeken a képeken sincs rajta. Kivéve a plakáton levő fényképet.
Nincs rajta maga a kutató, az antropológus, aki úgy gondolta, személye jelentéktelen, csak a kutatás eredménye a fontos. Képeiből csak kiolvasható folyamatos jelenléte. Csak sejthetőek szimpátiái és unszimpátiái, fáradtsága, jókedve.
Ő maga kívül maradt tehát a képeken, személyisége mégis átsüt rajta. Az, hogy Vargyas Gábor igazi tanár. Olyan ember, aki szeret és tud elmondani másoknak olyan dolgokat, amit azok nem tudnak. Bemutat. Magyaráz. Segít értelmezni. Aprólékos, rendszerszerető, összefüggéseket feltáró. Ezt a kiállítást sem nagyon lehet másként értelmezni, mint tudományos tanulmányként.
 Csak nem mondatokban írta meg, mint általában, nem mozgóképpel fogalmazta meg, mint dokumentumfilmjében, hanem állóképek sorozatában. Képei nem önmagukban léteznek – bár így is érvényesek lehetnének – hanem sorozatok részeként. Képes tankönyvként mutatja be a brúk életének azt a szegmensét, ami őt vitathatatlanul a legjobban érdekli, a vallásukat. A témát felvezető képek után három nagy tematikus egységet dolgozott ki, amelyek lefedik a brúk vallási életének három nagy területét: az élelemtermelésük legfontosabb ágához, a rizstermesztéshez kapcsolódó agrárrítusokat, az egészség biztosításához kapcsolódó sámánizmusukat, illetve a temetkezési rítusokhoz kapcsolódó őskultuszukat. Az egyes képek felsorakoztatják a rítusok legfontosabb momentumait, szigorú logikai rendben, lépésről lépésre, mozzanatról mozzanatra halad, így állnak össze fotói monografikus igényű, elemező tudományos szöveggé, tanulmánnyá.

Nyilvánvalóan sokakban felvetődik majd a kérdés, hogy miért szól egy kiállítás a brúkról. Miért fontos ma Magyarországon egy olyan nép, aki Vietnam középső területén, a hegyvidéken él olyan életet, ami a miénktől gyökeresen eltér. Amikor én beszélek bármilyen műfajban az általam kutatott népről, a hantikról, akkor ez a kérdés nem merül fel. Szinte mindenki tudja, hogy legközelebbi nyelvrokonaink, biztosan innen az érdeklődés. De magyarázatként fel sem merül az, ami Vargyas Gábor kiállítása kapcsán teljesen egyértelmű: minden nép önmagában, magáért érdekes, nemcsak azért, ami velünk összeköti őket. Nyugodtan átfogalmazhatjuk az előbb feltett kérdést úgy, hogy miért ne szólhatna róluk a kiállítás? Hiszen minden kultúrán keresztül – lényegéből fakadó egyedisége mellett is – hozzá lehet szólni a legáltalánosabb emberi kérdésekhez, így minden egyes kultúra tanulmányozása az úgynevezett általános emberiről alkotott tudásunkat gyarapítja.
Ahogy Bronislav Malinowski, a klasszikus antropológia kulcsalakja – akit együtt tisztelek Vargyas Gáborral – megfogalmazta ma már klasszikus soraiban:
„Van {…} egy még mélyebb és fontosabb szempont, mint az emberi életformák változatosságának kóstolgatása, és ez a megszerzett ismeretek bölcsességgé való átalakításának vágya. Bár megadathat nekünk, hogy egy pillanatra behatoljunk egy bennszülött lelkébe; szemein át szemléljük a külvilágot, és annak érezzük magunkat, aminek ő érzi magát – mégis, végső célunk saját világképünk gazdagítása és mélyítése, saját természetünk megértése és finomítása, intellektuálisan és művészileg egyaránt”
Vargyas Gábor mindig ilyen módon állt hozzá a brúk kultúrájához. Nem egyszerűen felmutatta azt, hanem mindig hozzákapcsolta általános emberi problémákhoz, amik számunkra tudományos diskurzusokként jelentkeznek. Ha hajdani egyetemi kurzusait vagy tanulmányait végiggondolom, sorjáznak az ilyen kérdések: a jóslás kapcsán a sikertelen jóslások és a hit fennmaradásának dialektikája; Jang Szü, a falu és a vidék védőszelleme kapcsán az emberi társadalom építőelvei, a leszármazás és a lokalitás, illetve az ősiség szerepe; a rizstermesztés kapcsán az, hogy mennyire helyes  környezetrombolónak tartani az égetéses-irtásos technológiát; hogy minden munkafázist rítusok és mágikus cselekedetek kísérnek, rituális technológiává összeállva, ami alapvetően meghatározza a technológiaváltás lehetőségeit és lefolyását, azt, ahogyan a rizs Jang Abon isten megtestesüléséből vallási jelentőségét vesztett egyszerű „táplálékká” válik.

Ha végignézzük a képeket, amit jómagam már sokszor megtettem, kiolvashatunk belőle olyan történeteket is, amik nem biztos, hogy első ránézésre feltűnnek. A képek első pillantásra idilli világot jelenítenek meg. Békés, hétköznapi élet, ami mögött csak akkor vesszük észre a nem olyan rég még dúló vietnami háború drámáját, ha felfigyelünk az ifjú házaspár fotójára, akik épp mosolyogva az irtásföldre mennek, és a férj hányavetin, lazán vállára veti Kalasnyikovját. Archaikusnak, elzártnak is tűnhet ez a világ, de elég felismerni a temetési rítuson táncoló férfi csíkos ingjében Maradona mezét ahhoz, hogy tudjuk, természetesen ők sem maradnak kívül a világ sodrásán. Embertől érintetlen tájnak láthatjuk ezt az őserdőt, hacsak az egymást követő képek hatására fel nem fedezzük benne a földjét művelő ember által alakított kultúrtájat a nemrég elhagyott, éppen vissza-erdősülő irtásföldben vagy az aranylóan sárgálló rizsültetvényben.
    És bár alapvetően fotótanulmánynak gondolom Vargyas Gábor kiállítását, de nem lehet nem észrevenni a képeken az ember életének mindennapos regényét. A szertartás során megivott alkoholtól bávatagon mosolygó férfi arcát, a sokat látott öregasszony felsőbbséges mosolyát, a két gyermekét ölében tartó asszony kihívó pajkosságát, a tüzes kardot szájába venni készülő sámán arcának pattanásig feszült figyelmét, a beteget a sámánhoz kísérő rokonok aggodalmát, a sámánszertartást végigasszisztáló falusi párttitkár őszinte lelkesedését. A tanító és magyarázó képsorokon keresztül, a tanulmányok tudományos igazságtartalmán túl újra és újra emberi drámák tárulnak fel, amelyek nem csökkentik, hanem éppen legitimálják a benne levő tudományos tartalmat: szűk életvilágok és világpolitikai rendszerek; emberek, és – ahogy a kiállítás címe is mondja – „istenek, ősök és sámánok”. Sorsok. Amik csak a kamera, illetve a mögötte figyelő ember együttérzése, humanizmusa, őszintesége révén mutatkozhatnak meg. Hogy újfent Malinowskit idézzem: „Az Ember Tudománya, legtisztább és legelmélyültebb formájában, mások gondolkodásának megértése révén elvezethet bennünket a tudáshoz, a türelemhez és a nagylelkűséghez. Az etnológia tudománya – amelyet oly gyakran tévesztenek össze lelkes tisztelői az üres kuriózumhajszolással, vademberek és fantasztikus „barbár szokások és durva babonák” között való kalandozással – a tudományos kutatás egyik legmélyebben filozófiai, világosságot gyújtó és felemelő ágává válhat.”

A kiállítást ezennel megnyitom, tanuljanak, tapasztaljanak sokat!

Címkék: