Szoborpark

A SZOBORPARK TÖRTÉNETE

Géger Melinda: A Nagyatádi Nemzetközi Faszobrász Alkotótelep

A vidéki Magyarország 1945 utáni művészete a szakirodalomban mai napig jobbára feltáratlan terület. Egyes mozgalmak, az ország hagyományos vidéki művészeti központjaihoz (Pécs, Hódmezővásárhely) kötődő művészcsoportosulások vagy alkotótelepek, egy-egy város, régió művészeti élete mostanában kerül a kutatás érdeklődésének homlokterébe. Mindezek mellett máig még feldolgozatlannak számított a Nagyatádi Nemzetközi Faszobrász Alkotótelep, noha az országban egyedül Nagyatád adott otthont és lehetőséget a monumentális faszobrászat műfajában szervezett művésztelepi alkotómunka keretén belül a magyar művészet aktuális megújító mozgalmainak. A Nagyatádon született művek sok esetben a meghívott alkotóművészek életművében is jelentős alkotások, ugyanakkor dokumentálják a magyarországi szobrászat meghatározó művészeti vonulatait. E kiadvánnyal és a benne publikált tanulmányokkal célunk e hiány pótlása oly módon, hogy a Nagyatádi Nemzetközi Faszobrász Alkotótelep 1975-ös indulási évétől kezdve napjainkig információkkal, adatokkal és fotókkal bemutatjuk a művésztelep csaknem negyedszázados történetét. Az újabb típusú művésztelepi mozgalom nagyjából az 50-es évek második felében indult, majd terjedt el világszerte. Nyugat-Európában az ott tapasztalható műkereskedelmi diktátumoktól való függetlenedés vágya, az alkotás kötetlenebb keretek közti megvalósítása volt a mozgatórugó és az, hogy a művészek ekkor kezdték felfedezni a tárgyközpontú művészeti tevékenység helyett a tevékenységcentrikus művészeti formákat.

Magyarországon bizonyos késéssel, a 60-as évek vége felé kezdődött el a hasonló jellegű, spontán szerveződés, de a fejleményekbe meghatározóan szólt bele a centralizált szocialista művészetpolitika. A vidék e művészetpolitika részéről mesterségesen elsorvasztott, mozgásra, változásra kevésbé hajlamos terület volt, amely a maga passzív, szemlélődésre ítéltetett viszonyai közepette a művészeti élet fő sodrán kívül esett. Így a jobbára vidéken létesült művésztelepeken a politikai- és művészetirányítás intézményrendszere nem tudta olyan erővel érvényesíteni meghatározó szerepét, mint a művészeti élet központi területein. Ezt kihasználva nyújtottak lehetőséget a vidéki tartózkodáshoz kötött társulási formák például a magyar avantgarde fiatal művészei számára a hivatalos művészetpolitika pressziója alóli kibújásra vagy a kevésbé befolyásos, sok esetben amatőr státuszú vidéki művészeknek így kínált e helyzet bizonyos függetlenséget az elbürokratizálódott művészetközvetítő csatornáktól és intézményektől. A magyarországi művésztelepek kialakulásának harmadik - nem kevésbé fontos - tényezője, hogy e művészeknek a helyi közigazgatás vezetőivel élőbb kapcsolatot sikerült teremteni, és a személyes művészi ambíciók némely esetben szerencsésen találkoztak a kistelepülések kulturális fejlesztési terveivel.

Eleinte a kisebb (esetenként avantgarde) művészcsoportosulások törekvéseinek spontán megvalósítására választották ezt a formát. A tanácstörvény és közművelődési törvény után a hivatalok részéről már tudatosan kezdeményezett alkotótelepek létesültek országszerte: így a 70-es évek közepére jórészt tanácsi segítséggel jöttek létre művésztelepek a társadalmi mecenatúra egyik területeként. Idővel e spontánul szerveződő formációba egyre nagyobb erővel szólt bele kívülről a politikai és szakmai felelősséget hangoztató érdekcsoport, elsősorban a Képző- és Iparművészek Szövetsége - azon belül az erre a területre specializálódó Symposion Bizottság - és a Kulturális Minisztérium, mint főhatóság.

A nagyatádi alkotótelep hasonló körülmények közepette jött létre a 70-es évek közepén. Előzményeihez hozzátartozik, hogy fokozatosan, többféle elképzelés módosulásával alakult ki a telep koncepciója. Első változatában a Lábodi Erdőgazdaság mikei kirándulóparkjának szoborral való díszítéséről volt szó. A gondolat a Kaposváron élő Bors István szobrászművészé; a 70-es évek elején a lábodi erdőgazdaság mikei erdészházában egy baráti összejövetel keretében született meg, melyen a nagyatádi tanácselnök Hamvas János, a megyei tanács művészeti előadója Ujvári Jenő és a lábodi erdőgazdaság vezetője, András József vettek részt. 1971-ben az erdészet halastavai mellett Bors István Vadász című szobra készült el - lényegében a későbbi alkotótelep előzményeként. A nagyatádi amatőr szobrász Rumi Attila szobrának felállítása már egy fokozatosan bővülő szoborpark-koncepció jegyében történt: eszerint a művészek az mikei erdészházban laktak volna, és az erdészet műhelyében tudták volna kivitelezni a halastó-rendszer különböző pontjaira kerülő alkotásokat.

Bors István és az őt ebben támogató helyi és megyei hivatalok a szoborparkot a régi somogyi kézműves mesterségek életben tartásával és folytatásával képzelték el: fa és fém kombinációjából készített monumentális szobrok készítéséről volt szó. Az ehhez szükséges ipari hátteret a lábodi erdészet nagyatádi bognár-, lakatos- és asztalosműhelye szolgáltatta volna. Az alkotóműhely és szoborpark parkerdőn tervezett helyszínét Németh Ferenc, a megyei pártbizottság titkára nem támogatta: helyette Kaposvárt vagy Nagyatádot ajánlotta, mint nagyobb infrastruktúrával és lélekszámmal rendelkező településeket. Kaposvár elzárkózó magatartásával ellentétben a nagyatádi tanácselnök, Hamvas János szívesen fogadta a művésztelep ötletét, így lett a 70-es évek közepén Nagyatád a tervezett szoborpark helyszíne. Hamvas döntésében fontos tényező volt, hogy Nagyatád azok közé a III. ötéves tervben kijelölt városiasodó települések közé tartozott, amelyek előbb kapták meg a városi címet (1971-ben), mint ahogy azt a városi közeg, az infrastruktúra, a kulturális-szellemi koncentráció és kisugárzó erő indokolttá tette volna. Ezért a városnak komoly erőfeszítést kellett tenni, hogy a címet igazolja.

Az indulás előkészítésével párhuzamosan Hamvas János tapasztalatszerző úton járt a villányi szobrásztelepen. Itt találkozott a művésztelepi munkák egyik irányítójával, Bencsik István szobrászművésszel, aki vállalkozott arra, hogy a magyarországi művésztelepek koordinálására szánt Symposion Bizottság égisze alatt bekapcsolja a nagyatádi telepet a országos művésztelepi mozgalomba. (Ahogyan a személyes mozzanatok a vidéki Magyarországon mindig jelentősételivé tudtak válni a hosszabb távú terveket előkészítő kapcsolatok alakulásánál, úgy egyfajta bizalomerősítő szempont, hogy Bencsik maga is nagyatádi születésű művész.) 1974. november 5-én jött létre a város és a Szövetség közti megállapodás a telep működéséről. A város üzemeinek intézményeinek összefogásával, munkások, diákok, katonák és helybeli lakosok társadalmi munkájával sikerült létrehozni az alkotótelepet. Az első nyári szezon 1975-ben indult. A Szövetség belépésével megváltozott a művésztelep eredeti, Bors István által támogatott koncepciója: a telep kifejezetten fából készült szoborpark létrehozására irányult - Villány kőparkja után itt a fára, mint alapanyagra alapozva kívánták megvalósítani a művésztelepet - különösebb fafeldolgozó ipari háttér nélkül. Az elhelyezést illetően szintén változott a koncepció: eszerint egyetlen nagy, összefüggő területen helyezik el az alkotásokat. A művésztelep vezetésével Rumi Attilát bízták meg, majd tőle egy év után Bencsik István vette át az irányítást. Az induláskor feltételezett tevékenységcentrikus művésztelepforma - amelynek egyik fő szorgalmazója S. Nagy Katalin művészettörténész volt - nem valósulhatott meg, ami eleve következett az alapító okiratból, mely szerint minden meghívott művésznek egy-egy nagyméretű művet kellett kivitelezni, amelyet a szoborparkban állítottak fel.

Az erre szolgáló terület eredetileg egy 10, majd 20 hektárosra bővített térség a Rinya patak - Malom árok mellett. A művészek viszonylagos kényelmét kisméretű vendégház szolgálta, melynek bővítése után, a 80-as évekre nyílt mód arra, hogy 6-8 ember számára szállást nyújtson. (Az első években még szállodában laktak a meghívott művészek családtagjaikkal együtt.) A telepen lévő nagy méretű fedett fészer volt az asztalosműhely, és idővel, a gépek beszerzése után ez is mellékszárnnyal bővült. Az alkotótelep nyitásának első éve óta nemzetközi jellegű, amely a Szövetség kapcsolatrendszerén és általa meghirdetett pályázati és meghívásos rendszeren alapult. A telep egy ellentmondásokkal átszőtt kölcsönös viszonyrendszerben működött, amelyben a szocialista állami mecenatúra (kifejezetten Nagyatád városa és a Somogy Megyei Tanács részéről képviselve) korábban soha nem tapasztalt nagyvonalúsággal dotálta a delegált művészek alkotótelepi tartózkodását. A szakmai szervezetek, mint a Művészeti Alap, a Képző- és Iparművészek Szövetsége vagy akár a Kulturális Minisztérium anyagilag minimálisan járultak ehhez, viszont a szakmai irányítás jogát (a politikai felügyelet hallgatólagos érvényesítése mellett) az állammal kötött korábbi megállapodás révén gyakorolhatták. Közvetítőként a szakmai bizottságok, elsősorban a Szimpozion Bizottság és a Szobrászati Szakosztály jöhetett szóba. Nagyatádon közvetlen szakmai döntésekre az Alkotótelepi Albizottság jogosult - a város művelődésügyi osztályának esetenként tevékeny kontrolljával. A két fél közti kapcsolat a eleinte a kölcsönös egymásrautaltság összhangjában, majd a 80-as évek második felében felálló új Művésztelepi Albizottság idején bizalmatlanságba forduló viszony jellemzi.

A szakmai irányítás az éves programok meghatározására, a pályázat alapján javaslattételi jogra, valamint az elkészült művek zsűrizésére terjedt ki. A nagyatádi művésztelep nem egy állandó, összeszokott törzsgárdán alapul, hanem véletlenszerűen összeálló, sokféle tradíciót, kifejezési módot, mentalitást magáénak valló és más-másféle iskolázottságú művészek évenként meg-megalakuló heterogén közösségéből. Különösen a indulást követő első években volt különösen fontos szempont a politikai megbízhatóság: a szocialista országok művészeti szövetségei maguk választották ki, kit küldjenek Nagyatádra, nyugatról pedig eleinte legalábbis - ahogy a 75-ös beszámoló írta - inkább kommunista illetve baloldali beállítottságú művészek érkeztek. A meghívott művészek névsora sokszor a Szövetség mechanikus válogatási módszerét tükrözte, amelybe politikai és protokolláris szempontok ugyanúgy közrejátszottak, mint a magán és csoportérdekek. (Oroszországból mindvégig külön egyeztetés, pályáztatás nélkül küldött általa kiválasztott művészt az ottani Szövetség.) A szakmai munka minősége, a kiválasztás szempontjai a művésztelepi beszámolókban rendszeresen visszatérnek, mint neuralgikus pontok, és felvetik a kialakult pályázati rendszer anomáliáit is. Miután a telep a művészek számára havonkénti ösztöndíjat, 3 hónapra teljes ellátást, anyagot, eszközöket, szerszámokat, segéderőt és munkahelyiségeket adott, nehéz volt elviselni, ha a művészek gazdaságtalan és pazarló módon bántak a felhasznált anyaggal. Ezért merült fel idővel a pályázatok elbírálásánál, hogy a meghívás fő kritériuma a famegmunkálásban való jártasság, a mű kivitelezhetősége, teljesíthető anyagigénye és az esztétikai újdonság kell, hogy legyen. A heterogén válogatási szempontok mellett is kiemelkedő kvalitású műveket hagyott Nagyatádon a külföldiek közül pl. Amemiya Issei (Japán), Jorge Dubon (Mexikó), Sakari Kaarlo Matinlauri (Finnország), Eric van Sprossen (Hollandia), vagy Charlie Brouwer (USA).

A telepen sokféle, eltérő elgondolás megvalósítására kaptak lehetőséget a művészek, de csak a művészetpolitika szabta lehetőségek és korlátok között. A szoborpark gyűjteményén végigtekintve bizonyos alkotásokon az emlékműszobrászat szokványos megoldásai és konvenciói térnek vissza, - jórészt szimbolikus, ábrázoló-figuratív karakterrel, míg a művek másik csoportjára a jelszerűen tömörítő, konstruktívan épített műtípus a jellemző. A mindenkori művésztelepi albizottság felelőssége a pályázatok elbírálásában és a kivitelezés elvi lehetőségeinek megteremtésében állt. A telep nyitásakor felálló szakmai irányítást az első években Bencsik István, Illés Gyula és ifj. Szabó István látta el. Ez az idő a művésztelep létjogosultságát bizonyítani kívánó időszak, olyan - meghatározó jelentőségű - művészek, mint Deim Pál, Martyn Ferenc, vagy az 1976-os évadban a művésztelep emblémájává váló Meditáció c. alkotás létrehozója, Amemiya Issei közreműködésével. Az 1977-78-as évet a Bencsik István által különösen szorgalmazott óvatos nyitás határozta meg az újabb művészeti irányzatokat képviselő fiatalabb művészgeneráció felé. Így került 1977-ben Farkas Ádám majd 1978-ban Pauer Gyula a művésztelepre.

A szocialista művészetpolitika által tűrt illetve tiltott művészeti megnyilvánulások közti különbségtételre azonban éppen e nyitottabb válogatási szempont adott ürügyet Pauer Gyula land art-koncept jellegű tevékenysége kapcsán. Pauer 1978-ban a pszeudo témakörben készített három kompozíciót Nagyatádon, köztük a Maya c. szobrát és a Híres Nagyatádi Pszeudofát. Vihart az alkotótelepi munkák vége felé kivitelezésre kerülő Tüntetőtábla-erdő c. együttes kavart. A tüntetőtáblák szövegei felszólítás-, kérdés- vagy jelszó-jellegű szabad költői meditációk voltak, legtöbbjük a hatalom szempontjából semleges szöveggel, de néhányon olyan feliratok szerepeltek, amelyek sértették a pártállami tekintélyt. (Konkrét politikai vonatkozást legfeljebb e két idézett utalás tartalmazott: "Zubbony, zubbony kényszerzubbony, zubbony, zubbony, kényszerzubb. ; Hogy ki volt köztünk a legügyesebb, majd megmondják a belügyesek", a többi tartalmilag laza kapcsolódású gondolathalmaz, szigorúan megkonstruált téri elhelyezésben.) Felállításuk után - még mielőtt még a hivatalos zsűri kiszállt volna, - a helyi hatóságok lefűrészeltették a táblákat. A történtekre így emlékszik vissza a művész: "Rendőrkordon vette körül, kötéllel körbefogták, két őrt állítottak, amíg meg nem érkezik a főhivatal. Kiadták az utasítást, hogy ki kell vágni, Aczél elvtárskésőbb érkezett, amikor már kifűrészelték. Mikor elkészült a táblaerdő, rögtön el kellett menekülnöm, mert jöttek értem a rendőrök." Az üggyel kapcsolatban a Kulturális Minisztérium december 5-i ülésén foglalt állást: "a Kulturális Minisztérium egyetért a nagyatádiak döntésével, a Szövetségnek viszont le kell vonni a következtetéseket a szakmai színvonal biztosításában." Dezső Lászlóné, a város művelődési osztályvezetője 1978. évi alkotóidény munkáját értékelő beszámolójában a következő utalásokat olvashatjuk a történtekről: " az itt készülő alkotások bármilyen kérdést feszegetnek, bármilyen áramlatot képviselnek, bármilyen problémakör köré csoportosulnak és bármilyen kísérletet szolgálnak, alapvetően azt kell megvalósítaniuk, hogy a jelen társadalmához és társadalmáról szóljanak. A gazdasági fejlesztés, építés ízlésformáló oldalának fokozottabban kell érvényesülni, úgy, hogy az párosuljon a népszerűtlenebbnek látszó, de szükséges korlátozó intézkedésekkel..."

A szabad művészi alkotómunka határainak ilyen egyértelmű kijelölése után Bencsik István lemondott az albizottságban viselt tisztségéről. A művészi szabadság és politikai cenzúra konfliktusa hasonló éllel a következő években már nem bukkan fel Nagyatádon: az alkotói elképzelések módosítása adott esetekben korlátozása a Művésztelepi Albizottság és a meghívott művész közti megállapodáson belül maradt. Ugyanakkor az 1978-as történéseknek a művészek között komoly visszhangja volt, és hatása az óvatos helyi művészetpolitikában évekig érződött.

Közvetlen következményeként országszerte megújuló figyelem tapasztalható a művésztelep tevékenysége iránt: szaklapokban, napilapokban és más fórumokon, tanácskozásokon vetődik fel az alkotótelep fejlesztésének ügye. A 80-as évekre, amikor a kultúrára fordított állami támogatás csökkent, a telep koncepciójának átgondolására késztette a telep vezetőit. Az első évek tapasztalatai azt mutatták, hogy a művészek az eredetileg tervezett két hónapnál tovább tartózkodtak a telepen, mert a munkaidő sok esetben elhúzódott: az eredetileg 10 főre tervezett művészlétszámot csökkenteni kell, mert túl nagy anyagi terhet jelentett. A legsürgetőbb teendők között kellett az elhelyezés problémájával is foglalkozni: az évek múlásával egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a szoborpark elrendezése hosszabb időre nézve már koncepciótlan, a rendezetlenség és egymás rovására történő elhelyezések éppen a terepre komponált műveket hozták hátrányos helyzetbe. Már ekkor, 1978-ban felvetődött, hogy a város területén is fel kéne állítani az alkotótelepen kivitelezett szobrokból. Előrelépésként nyitottabb lehetőségeket kínáltak az új nagyatádi közterekre meghirdetett pályázatok a Lektorátus bekapcsolódásával, ugyanakkor új parkrendezési tervek kidolgozása is megindult az Iparművészeti Főiskola és a Kertészeti Egyetem közreműködésével. A konzerválási munkák érdekében az alkotótelep vezetősége mellett faipari kutatókból és szakemberekből álló kutatócsoport működött. A felállított művek állagának megvédésére 1980-ban a telepvezető fatartósító csoportot szervezett a Faipari Kutató Intézettel, a MÆV Fatelítő Vállalat és a Csurgói Faüzem bevonásával. Részben az elhelyezésekkel, részben a konzerválási problémákkal, részben a kényesnek minősített művekkel függ össze, hogy már 1981-től döntés született, amely kimondta, hogy a "kísérleti" alkotások számára nem tartják fönn tovább a helyet a parkban. A telep mellett, a vendégháztól nyugatra eső tsz-területet jelölte ki az alkotótelepi tanács tanulmányi területnek, ahová azok a művek kerültek, amelyeket "selejtezésre" szántak, mert technológiai szempontból nem bírták az idő pusztítását, és konzerválásuk sem történt meg. Itt pusztult el Jorge Dubon oszlopsora és Pauer táblaerdejének egy része is.

A politikai viharok felkeltette figyelem elmúlásával a 80-as évek első felében - a szobrászberkekben tapasztalható érdektelenség ellensúlyozására - egyre több fiatal művészt vonnak be a faszobrásztelep munkájába. A fiatalabb generációból Sass Valéria, Englert Judit, Tornay Endre András továbbá Samu Géza, a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának széles köre és Vilt Tibor révén Gulyás Gyula került egy-egy szezon idején Nagyatádra. A gazdasági kényszer újításokat eredményez a művésztelepi alkotások kiviteleztetésének és elhelyezésének koncepciójában is: Bódy Ágnes, a művésztelep vezetője és a Művésztelepi Albizottság tudatos szorgalmazására a Képző- és Iparművészeti Lektorátus is bekapcsolódik az alkotótelep tevékenységébe. A zsűrizés mellett közös pályázatkiírással, a honoráriumok költségeinek közös vállalásával működnek együtt; eredményeként Nagyatád különböző pontjaira a művésztelepi munkák közül szobrok kerülnek. A 80-as évek első felére maga az idő érlelte ki a környezetépítő-téralakító és későbbiekben land art jellegű művészi alkotások igényét, amelyek a hagyományos szimpozioni programok mellett nem csupán újdonságukkal, az adott terepre kidolgozott problémamegoldó gondolkodással is lehetséges fejlődési irányt adott volna a művésztelep számára. A koncepció vállalása nem volt egyértelmű a telep szakmai irányítói és a város vezetősége részéről, ezért az ilyen irányú tervek megvalósítását 1984-től súlyos nehézségek, esetenként konfliktusok akadályozták. Az első gondolatcsirák már 1980-ban megjelennek, amikor Bódy Ágnes a csónakázó tó és a szoborpark környékének rendbetételét veti fel. 1983-ban e terv keretében hirdetett meg a Lektorátus pályázatot, a telepet határoló Malomárok fölé egy funkcionális fahíd plasztikai és szobrászati megvalósítására. A pályázatra 6 művész kapott meghívást, Berczeller Rezső, Lóránt Zsuzsa, Mészáros Mihály, Pál Mihály, Paulikovits Iván és Samu Géza. A hirdetésre 9 hídterv érkezett be, amely közül valamennyit megvalósításra érdemesnek tartott a zsűri. A díjnyertes Paulikovits-híd mégsem épült meg a következő években, mert már ennél az akciónál jelentkezetek azok a - részben szervezetlenségből, részben átgondolatlanságból, részben anyagi nehézségek miatt keletkező - problémák, amelyek aláásták később a legkülönlegesebb művészi elképzelések megvalósulását is.

  1. A járószint megtervezéséhez és a híd felállításához már statikus építész kellett volna, akinek honoráriumát nem kalkulálták a költségvetésbe.
  2. Noha a szükséges anyagmennyiség háromnegyed részét már megvették, a fa a több évig tartó halogatás és a szerencsétlen tárolás következtében tönkrement.

 

A Híd-programhoz hasonlóan az 1984-es "Tájpark" szimpozion is hasonló kudarccal végződött, noha lehetőségei tekintve a szoborpark fejlődési irányát jelentette volna. A Nagyatádi Tájpark egy, a 80-as évek magyar szobrászata szempontjából nagy jelentőséggel bíró, hatalmas ivü land art koncepció volt Samu Géza, Farkas László, Jorge Dubon, Kalmár István, Orosz Péter, Romvári János, Trombitás Tamás, ef Zámbó István és Varga Lea közreműködésével. A komplex tájszobrászati terv élő fákból, mesterséges dombokból, emelvényekből monumentális alkotások egész rendszerét képezte le. A szabálytalanul szétszórt, egymással kapcsolatban nem lévő régi szoborpark ellenpontjaként az emberi lét történelmi és társadalmi dimenzióinak metaforikus megjelenítését célozta meg különféle, organikus szemléletű mesterséges és természetes objektumok tájba messzemenően illeszkedő telepítése révén. E tanulmány kereteit meghaladja a koncepció ismertetése, ezért csak jelezzük, hogy a tervben elképzelt objektumok közül Kalmár István "Végvárak" és Romvári János "Halott fák" c. alkotása valósult meg. Az első mű egy mesterségesen képzett földhalom külső határvonalán körben felállított oszlopsor volt, amelyet fűzfa vesszővel font körül az alkotó. A "Halott fák" levelétől és kéreganyagától megfosztott, fehérre színezett fa; az elkészítésre rá néhány évvel mindegyik elpusztult. Farkas László "Halak" c. alkotása részben, míg Samu Géza "Mítoszoszlopa", ef Zámbó István "Tájszéke" és még 25 más mű már nem készülhetett el.

A tervek fogadtatása a Művésztelepi Albizottság és a helyi hivatalok, a Somogy Megyei Tanács művészeti főelőadója, Nagy Klára és a Nagyatádi Tanács Művelődési Osztályát képviselő Dezső Lászlóné részéről rendkívül vegyes: a dokumentumokból kiderül, hogy a stúdiós művészek munkáit csupán egyfajta fiatalos játékosság megnyilvánulásának, egyéni kísérletezéseknek vélték, és igazából nem ismerték fel a tervben rejlő lehetőségeket. Végső soron megijedtek annak léptékétől, a kivitelezés nehézségitől és attól, hogy a koncepció átfogó igényű, nem a hagyományos értelemben vett plasztikai megoldásokban gondolkodik. Az Albizottság húzódozása a kivitelezés kapcsán ugyanúgy megfigyelhető, mint a Szövetség művészetszemléleti okokra visszavezethető megosztottsága. Samu Géza, aki a tervezet összefogója volt, a szakmai támogatás érdekében konzultációt kért a megvalósítás lehetőségeiről. A Szimpoziumbizottság kérésére a Szövetség Prognosztikai Bizottsága 1984. november 23-án hívta össze a tanácskozást, amely végül kiáll a művészek elképzelése mellett: megfogalmazásuk szerint a park a művészi igényű környezetalakítás kutatóhelyévé válhat. A két bizottság véleményével szemben Kis István, a Szövetség elnöke az 1984-ben makett szinten és egyelőre néhány mű erejéig elkészült park további munkálatait anyagi okokra hivatkozva nem segíti. ("Ami gazdaságilag hasznosuló, reálisan szemlélhető dolog, csak azt a kísérletet tudják támogatni.") Ezek után a Művésztelep Albizottság képviseletében ifj. Szabó István a nagyatádi évadzáró értekezleten már kockázat nélkül hivatkozhatott arra, hogy a Szimpozion Bizottság a Szövetség Elnökségének csak mellérendelt szerve: a bizottsági támogatást csupán vélemény-nyilvánításként kötelesek tudomásul venni. A tájpark elutasításának hivatalos oka az volt, hogy már az előzetes talajmechanikai vizsgálatok is meghaladják a város anyagi lehetőségét. Noha a következő években még többször is felvetődött a tájrendezés kapcsán e tervezet elkészítésének lehetősége más elképzelések, így pl. Illés Gyula szobrokat növényzettel izoláló elképzelései mellett, a 80-as évek második felére azonban a város egyre kevésbé volt hajlandó anyagi és - mint kiderült - politikai felelősséget vállalni a szoborpark beruházásaiért.

A művésztelepnek 1980-tól sem az Alap, sem a Szövetség nem adott támogatást, a Minisztérium is csak az 1985-ös jubileumi katalógusra, így a telep egyedüli fenntartója a város, illetve csekély mértékben a megye. "Ténylegesen jelen van a fönntartók oldalán egyfajta, az utóbbi években fokozódónak látszó gazdasági bizonytalanság. Egyre több pénzt (anyagok, technológiák, szakipari munkák, ellátási költségek stb. fokozatos drágulása) emésztenek föl az alkotótelepek, s mintha fönntartásuknak elsődlegesen a gazdasági alapjai rendültek volna meg." - írja Sümegi György. Ahogy a 80-as évek második felére országszerte válságjelenségeket mutatnak a szimpoziumok, Nagyatádon, ahol hosszú, három hónapos időtartamú munkához kellett a megfelelő anyagi feltételeket biztosítani, a pusztulás különösen érzékelhető.

E szigorúbb körülmények az új telepvezető, Varga Géza Ferenc szobrászművész elképzeléseit is erősen korlátozták: a meglévő tervek alapján ugyan megkísérelte fokozatosan megvalósíttatni legalább a land art koncepció leglényegesebb pontjait, de a művészeket már nem tudta újra megnyerni a kivitelezéshez. (Samu Gézát is beleértve). A 80-as évek második felében a külső látogatók számára is egyre nyilvánvalóbb, hogy a korábbi módszerektől eltérő, átfogóbb koncepció jegyében szükséges az alkotótelepi munkát tervezni és fejleszteni. A telepvezető mellett 1986-tól egy új Művésztelepi Albizottság (Farkas Ádám és Fekete Tamás szobrászművészek mellett Néray Katalin személyében már művészettörténész tanácsadóval is kiegészülve) áll, amely nem tárgycentrikus módon állt a telephez. Időszakuk alatt felgyorsulnak az állagmegóvási munkák - a Faipari Kutatóintézettel folyamatos kapcsolatban állnak az anyagvédelem érdekében. A pályázó művészek munkáit annak alapján bírálják el, hogy a terv miként tud beilleszkedni egy komplex rendszerbe. A tájékozódás érdekében 1996-ban Varga Géza egy konferenciát szervez a művésztelep múltjáról, jelenéről és jövőjéről, ahol vizuális szakemberek: képzőművészek, építészek, kertészek próbálnak a telep számára új távlatokat megfogalmazni. A konferencia legfőbb érdeme, hogy az ökologikus gondolkodás jegyében egy környezetbe épülő művésztelep gondolatát fogalmazta meg. Hogy a tanácskozásnak valódi eredménye nem lehetett, annak részben az egész szocialista rendszer művészetfinanszírozása, a művészettel kapcsolatos elvárásai, részben a helyi tényezők, Nagyatád korlátozott lehetőségei szabtak gátat. A városi tanácsrészben az előre nehezen tervezhető, ezért bizonytalan anyagi háttér, részben az új testület iránti bizalmatlanságból nem tud és nem is kíván a megszokottól eltérő telepfejlesztési koncepciókban gondolkodni.

Továbblépésre - az alkotómunka kiterjesztése a téli idényre, egy nemzetközi kisplasztikai gyűjtemény létrehozása, már elfogadott land art pályázatok megvalósítása vagy a folyamatos konzerválásra azonban egyre kevesebb a remény. A mind jobban beszűkülő lehetőségek következtében 1987-ben távozik az új telepvezető Varga Géza Ferenc szobrászművész is, akitől a Nagyatádi Művelődési Központ vette át művésztelep irányítását egy lebontott tervcsomaggal. Az olcsóbb üzemelést kevesebb számú művésszel és 1987-től kétévenként megrendezett szimpoziummal próbálta megoldani a város. 1988-ban alkotómunka helyett a telepen az eddig elkészült és megrongálódott szobrok helyreállítása folyik. Az ekkor kezdeményezett, de be nem vált újító kísérletekhez tartozik egy 1989-es festő szimpozion is.

A művésztelep egész működése alatt folyamatosan viták kereszttüzében állt az eltérő városfejlesztési érdekek és elképzelések miatt. Ezért különösen fontos volt egy közművelődési koncepció kifejlesztése is az alkotótelep működése kapcsán. A nagyatádi alkotótelep indulásakor hármas feladatot vállalt. Közösségi alkotóműhelyt kínált az itt dolgozó művészeknek és a város számára egyfajta szabadtéri múzeumot hozott l cute;tre, hogy az idelátogató közönségnek, város lakóinak pihenő és szabadidő eltöltéséhez segítséget nyújtson. A 80-as évek munkája nyomán fokozatosan alakult a közönséggel való kapcsolat: művészekkel való beszélgetésekkel, előadásokkal, a művésztelepi munkával egyidejűleg rendezett kisplasztikai műhelykiállításokkal és állandó tárlatvezetésekkel igyekeztek a helyi polgárok jóindulatát és érdeklődését feltámasztani. Az 1985 körüli kényszerű újító törekvések nyomán a telep propagandájának javítása érdekében jubileumi katalógust jelentetett meg a vezetőség. Ekkortól indítják el az Országos Faszobrász Kiállítások sorát: 1996-tól kétévente biennálé formában rendezi a Nagyatádi Művelődési Ház. Szintén a 80-as évek derekán felvetett kezdeményezés volt a nagyatádi helytörténeti múzeum ügye is, amely kb. 10 évvel később, 1996 tavaszára valósult meg. E múzeumi gyűjteményben kaphat helyet az alkotótelepi munkákhoz szorosan kapcsolódó kisplasztikai gyűjtemény is, amely idővel rangos nemzetközi gyűjteménnyé nőheti ki magát. A hagyományos működési elv szerint utoljára 1989 elején ült össze és döntött az Alkotótelepi Tanács, hogy nyílt pályázatok útján beadott dokumentációk alapján döntsön a meghívásokról.

1990-től a rendszerváltás új körülményeket teremtett: a politikai függést a települési önkormányzat anyagi lehetőségeitől való meghatározottság váltotta fel. A korábbi, központilag dotált szimpozioni meghívások helyébe olyan pályázati rendszer lép, amely a művészek és a telep számára egyaránt közös érdekeltségi alapon kínál lehetőséget az alkotómunkára: a jelentkezőktől ellátásuk, anyagigényük, eszközhasználatuk fejében térítést kér a fenntartó intézmény. A telep kérdése immár nem csupán szakmai kérdéseket vet fel: hogyan lehet folytatni az eddigi szimpozionokat, ökologikus vagy múzeum-jellegű szoborparkot kell építeni, stb. Megoldásként valószínűleg egy, az eddigi keretektől eltérő gazdasági és szervezeti keret jelenthet kiutat, amelyet a város és a régiótágabb gazdasági és kulturális életébe való közvetlenebb bekapcsolódás nyújthat. E kezdeti lépésként újszerű, a gazdasági racionalitást is figyelembe vevő elemek tűnnek fel a szimpoziumok szervezésében és az alkotótelep fenntartásában: 

  • a technikai személyzet egész évben külső megrendeléseket is vállal 
  • művészek bérbe vehetik a műhelyt kisplasztikák késztésére 
  • lehetőség van az alkotótelepen készített mű megvásárlására. 
  • a művészetoktatás több fóruma (Bencsik István pécsi mesteriskolája, művészképző műhelyek) kapcsolódik művésztelepi munkába

 

Az 1990-92-es nyári restaurálás után 1993-tól újra megindult az évenkénti alkotómunka, ami arra utal, hogy a telep keresi helyét a megváltozott gazdasági körülmények közepette. A legakutabb probléma továbbra is a szobortelepi alkotások állagmegóvása: a közelmúltban fájdalmas veszteségeket kellett elviselni ezen a téren. Csupán jelzésszerű példaként kiragadva ilyen veszteség volt Gulyás Gyula, Berczeller Rezső, Martyn Ferenc alkotásainak pusztulása, de veszélyeztetett több más mű - köztük Farkas Ádám Térképzés c. kompozíciója - is. Ezért egyre sürgetőbb lépés a telep jövőjének átgondolása egy tágabb gazdasági és kulturális dimenzióban és új szervezeti formában, amely a mindenkori önkormányzati függéstől tágabb mozgásteret biztosit az alkotótelep számára.

 

További publikációk
Alkotások
Alkotótáborok

Kapcsolódó galéria

Séta a szoborparkban Séta a szoborparkban

vissza